Tag Archives: mindennapok

Hogyan csinálj jó üzletet? A török luxus titka


Warning: getimagesize(2011/01/hűtőmágnes.jpg) [function.getimagesize]: failed to open stream: No such file or directory in /srv/apache/komm.bme.hu/wp-content/themes/coda/functions/admin-functions.php on line 558

Warning: getimagesize(Object) [function.getimagesize]: failed to open stream: No such file or directory in /srv/apache/komm.bme.hu/wp-content/themes/coda/functions/admin-functions.php on line 563

Warning: basename() expects parameter 1 to be string, object given in /srv/apache/komm.bme.hu/wp-content/themes/coda/functions/admin-functions.php on line 564
Hogyan csinálj jó üzletet? A török luxus titka

Törökország kényelmes ország. Az üzleti élet a mienkétől eltérő, egyszerűen máshogy állnak a vevőkhöz. A vevő ugyanis nem vevő, hanem vendég és vásárló egyszerre. ’Termékem elfogyasztója, szolgáltatásom használója ő. Ezért jól bánok vele.’- ha lenne egy centi szabad hely a sarki abc falán, ez lenne odaírva.

Na de mi a titok? Miben más?

Először is, ha bemész valahova, rögtön eléd jön az eladó. Ekkor általában kiderül, hogy külföldi vagyok, ezért jön még egy eladó. Így már ketten kedvesek velem, ha pedig kell valami speciális dolog, az egyikük el tud sietni (!) az óhajtott áruért. Egy török boltban mindenkit potenciális vevőként kezelnek, az árukészletet büszkén mutogatják, ha például rádió kell, hát a tulaj megmutatja a tévéket is, lássam, van minden. Ha nem most veszek, akkor legközelebbi alkalommal. Az ilyesmit üzleti érzéknek hívjuk és jelenleg hiánycikk Magyarországon.

A „csak most, csak neked, és tudom olcsóbban is” szerintem unalmas bazári szlogen, és a turistáknak szól. Ugyanakkor alkudni valóban érdemes a bazárban, sőt, alkudj okosan, ha nem akarod első nap elkölteni az összes pénzed Isztambulban.
Az okosabb eladó/tulaj – miután kiismerte mit is szeretnél – hátrább invitál. Ilyenkor kerül elő valami speciális áru. Mondjuk elegáns fekete cipőt keresel, hogy törökösebb megjelenésed legyen. Pár perc múlva eléd hoznak egy hegyesorrú csillogó lakcipőt, ami nincs a polcon. Ez csak neked szól, ez a speciális ajánlat. Kicsit drágább lesz a mezőnynél, de a végeredmény csak alku kérdése.

Inkább Kadiköyben volt jellemző az ajándékozás. Kisboltokban nem egyszer gyümölcsöt kaptam távozáskor (talán mert külföldi vagyok). Mikor pedig először mentem be a pékségbe, és tört törökséggel kenyeret kértem, a tulaj egyből kedves érdeklődést mutatott. Honnan jöttem, mit csinálok Törökországban, stb. Vagy 10 percig tartott szóval. A végén pedig kaptam ajándékba egy simitet (szezámmagos kerek perec). Nem volt kérdés, hogy ezentúl nála veszem a pékárut.

További különbség a fejlett házhozszállítási kultúra. Házhozszállít a meki, a burger, a kfc, a bambi cafe, a sarki török büfés, a sarki török büfés melletti másik döneres, a cukrász, a pék, tényleg mindenki. Nincs probléma, ha elfogy a sör és a chips Galatasaray-Besiktas meccs közben, mert felhívom a sarki abc-t és jön az utánpótlás. Sör-házhoszállítás van. (Mi ez, ha nem a keleti luxus?)
Ennek érdekében minden kis közértnek van legyártott hűtőmágnese, melyen szerepel a bolt címe, és az eladók telefonszáma (lásd a fotót), amelyet vásárláskor a kezedbe adnak.

Honnan van a kapacitás? Isztambul zsúfolt város, rengeteg olcsó munkaerő áll rendelkezésre. Még egy kisboltban is minimum három eladó van, egy átlagos (mondjuk 30 négyzetméteres) ruhaboltban már lehetnek simán hatan is csúcsidőben. Általában férfiak. A közértek jó része családi business, valaki mindig ott van, nem zárnak be soha, és természetesen a család fiatalabb tagjai (10-18 évesek) is besegítenek (árufeltöltés, házhoz-szállítás).

Itt tehát ezek az alapszolgáltatások, szerintem van köztük olyan, amit át lehetne venni.

Nagyvárosi Erasmus

„Jó-jó, de hogy néz ki egy hétköznapod?”-  teszi fel a kérdést egy  rég nem látott ismerősöm. Mivel ez nem csak neki lehet érdekes, gondoltam megosztom itt a kedves közönséggel is.

Szeptemberben és Októberben inkább a kötelező látnivalókra koncentráltam, és ezek látogatásával, illetve lakóhely keresésével töltöttem a napjaimat.Mivel az egyetem itt később kezdődött, mint nálunk, volt időm bejárni Isztambul fontosabb részeit. A naplementében gyönyörködve, török kávét szürcsölgetve vettem fel a város stílusát…

Október közepétől rendeződtek és állandósultak a dolgaim. Azóta a következőképp néz ki egy átlagolt nap:

Reggel török teával indítok (cay, tulipán formájú pohárkában). Jöhet hozzá valami édes dolog is, úgy jobban indul a nap.

Ezután bemegyek a Nisantasi kampuszra, ahol az óráim vannak. Mivel általában előbb érek oda, mint a többiek (értsd tanár, diák), iszom még egy teát a büfében, és nézem a csajokat közben. Az órákon én vagyok az egyetlen külföldi, ezért ott a csajok néznek engem. Óra után egyeztetek az aktuális dolgokról a tanárral, hogy áll az év végi munka, mennyit értettem az órából, stb.

Egyetem után ebédelni megyek, vagy csinálok valamit otthon. A kampuszon is lehetne enni, a menü ára 1,75 líra (240 ft), amely ennyi pénzért igen tápláló. Ha úgy döntök, hogy az utcán eszem vagy beülök valahova, igyekszem olyan helyet keresni, ahol még nem voltam. A felfedezés öröme mindennapos, ha az ember egy ekkora városban éldegél.

Péntekenként mindig átmegyek Ázsiába, a göztepei kampuszra, ahol a törökórát tartják. Sajnos csak heti egyszer van, de legalább ingyenes. Erre az Erasmusos társaság nagy része eljár, ezért remek alkalom megbeszélni mit is szeretnénk csinálni a hétvégén.

Egy átlagos délutánra több variáció is elképzelhető. Az egyik a házi feladat elkészítése a következő hétre, nem jó azt hétvégére hagyni, akkor parti van. A másik a környéken való mászkálás törökökkel vagy olyan erasmusossal, akit nemrég ismertem meg és a közelben lakik. Ilyenkor mindenféle téma előjön és ezekből a beszélgetésekből tanulok a legtöbbet a többi kultúráról, és a másikról. Mindenki szeret beszélni a hazájáról, gyakori téma az Európai Unió és annak jövője. Ha török is van a társaságban, akkor szeretem meghallgatni az ő véleményét is a témáról. A törökök szívesen beszélnek vallási kérdésekről is, de nem ezzel szoktam kezdeni.

Amennyiben sok új dolgot hallottam, akkor az felkerül ide a blogra, vagy megírom egy részét, és később kiegészítgetem mások véleményével, vagy saját kutatásom eredményeivel.

Este a lakótársam barátai (törökök) szoktak átjönni, velük elég mókás Monopolizni isztambuli negyedekkel. Ha marad energiám és megengedhetem magamnak, akkor elmegyek az Erasmus bárba, ott mindig szerveznek valami tematikusat (filmnézés, spanyol-est, tánc-oktatás,stb.), vagy light házibulizás a közelben.

Egy hete

Egy hete vagyok itt, de ennyi idő alatt annyi hatás ért, mint otthon félév alatt. Szeretném megköszönni, hogy olvassátok a blogomat, jól esik a sok pozitív visszajelzés.

A legfontosabb hír, hogy elköltöztem a Hostelből és így visszakerültem az európai oldalra. Batuhan ad nekem szállást, jófej srácnak tűnik. A környék (Sisli/Nisantasi) modern, és zsúfolt. Itt található a világ legnagyobb plázája, a Cevahir, és én e ténytől mindjárt emeltebb fővel közlekedem. Kicsivel lentebb burjánzanak az elegáns boltocskák: az európai haute couture követőit és a török sznobizmust egyaránt kiszolgáló üzletek sora miatt bátran nevezhetem fashion-districtnek Nisantasit. Egyébként a ‘hová tűntek a nők’ kérdésre is ez lehet sokszor a válasz.

(Ezek után szinte elhanyagolható tényező, hogy a kampuszom is itt van.)

Voltam ma a Göztepén is. Bementem az Erasmus irodába papírokat intézni, hamarosan lesz diákom és belépőkártyám. Természetesen eddig is be tudtam menni a kampuszokra, elég volt azt mondtani, hogy Erasmus Öğrenci. Erre általában azt mondják welcome.

Batuhannal holnap bejárjuk a környéket, este pedig találkozom a többi Erasmus hallgatóval a Taksim téren. Welcome sörözés lesz.

Altıncı gün

Azaz 6. nap. Az utam kadiköyi szállásomtól a bahceliveri kampuszig vitt (ez kb az otthoni Érd- Újpest központ távolságnak felel meg). Mintegy másfél óra ment el erre. A kampuszon aztán találkoztam Cilingirtürk professzorral, aki kinyomtatott nekem néhány papírt és szervezett egy találkozót a szakvezetőmmel holnapra. Segítőkészségét itt is szeretném megköszönni.

Eminönü a kompról

A kampusztól a Sisli nevű városrészbe vitt az utam. Gyalogoltam kicsit a Büyükdere utcában, ami e modern negyed igazi verőere, plázák (pl. Cevahir), pénzügyi vállalkozások központjai, elegáns ruhaboltok és szalonok vannak itt. Megnéztem két lakást a környéken. Az egyikről inkább nem írok, mert annyira szörnyű volt, a másik viszont nagyon szimpatikus: Batuhan nevű török diák adna ki nekem egy szobát kb. 300 euróért. Ő biológiát tanul a Marmarán, de korábban tanult építészetet is, ennek köszönhető az amerikai konyhája a lakásban, amit állítólag ő tervezett. Jól beszél angolul, a környék bejön, szóval esélyes az ügy. Holnap megnézek még két lakást, és este szerintem dönteni is fogok.

Batuhántól úgy 5 körül jöttem el, felszálltam a légkondicionált és kényelmes metróra, Taksimnál szálltam le, de nem mentem fel a térre, hanem egyből átszálltam a füniküler nevű járatra. A füniküler, olyan mint a sikló Budán, csak ez alagútban mozog. Így érkeztem el Kabatas kikötőjébe, ahol felszálltam a Kadiköybe tartó kompra.

Illetve csak azt hittem, hogy Kadiköybe tart komp. Mikor elhaladtunk a kikötő mellett, eléggé meglepődtem, de gondoltam most egy másik dokk szabad, ezért nem állunk a szokott helyre. Azonban a komp dudaszó nélkül hasította tovább a Boszpurusz gyanús hullámait, és el is kanyarodott a nyílt tenger felé, én pedig úgy pislogtam körbe, mint Kiszel Tünde a heti hetesben. Egy ideig dermedten ültem a helyemen, realizálva és emésztve a tényt, hogy nagyon nem Kadiköybe megyünk.

Pár üléssorral arrébb ült egy öreg, gondoltam odamegyek és megkérdezem mi a helyzet. Elővettem a térképemet és leraktam elé, hogy mutasson rá, hová is megyünk. Az öreg megfordította a térképet és a tollával bekarikázta a Kınalıada szigetet. Csendben visszaültem a helyemre.

A szigetre 45 perc volt az út. Kınalıadán, csak úgy, mint a többi szigeten, nem járnak autók. Gyalog vagy lovon lehet közlekedni. Az ijedtségem hamar elszállt, és próbáltam a dolog jó oldalát nézni: itt vagyok egy pálmafás szigeten, és van 20 percem a következő kompig, ami vissza tud vinni Kadiköybe. Sétáltam egy kicsit fel-alá, és mire jött a hajóm már azon gondolkodtam, mikor tudnék visszajönni. Isztambulhoz képest a sziget csendes, nincs tömeg, ellenben megvan ez a bizonyos török-érzés, sőt még napozóágyak is vannak a strandon.

A kompon aztán nagy tömeg volt, főleg családok, akik a szigeteken töltötték a napot. A hazafele utat a naplemente koronázta meg, páratlan élmény volt Eminönüt, és a Boszporusz hullámait narancssárga fényben látni.

Ha Kınalıadáról szeretnél képeket nézni kattints ide.

Szeretik-e a Törökök a Magyarokat?

Eddigi tapasztalataim szerint igen. Sőt, előnyöm is származott eddig abból, hogy ‘madzsari’ vagyok.

Mikor angolul beszélgetni kezdek – például tegnap a Woodstock nevű új bárban – Törökökkel, közömbösek velem. De, amint kiderül, hogy Magyarországról jöttem, kicsit közelebb állnak, elmosolyodnak, kedvesebbek lesznek, és bólogatnak: tudják hol van Magyarország és büszkék a közös történelmünkre.

A közeli pékségben megkérdeztem az eladót, hogy mennyibe kerül a kenyér. 2 lírát mondott, de 5 perc beszélgetés után (honnan jöttem, mit csinálok Isztambulban) már csak 1,5 líra lett az ára. Mikor második alkalommal mentem oda, felismert, és 0,75 líra lírát fizettem.

Ennél kicsit durvább a tegnap esti sztori, mikor a Woodstock bárból hazafelé jövet, megállt mellettünk egy rendőrautó. Tonyval voltam, aki Finnországból jött. A rendőrök elkérték az útlevelünket, majd elkezdtek kérdezgetni (mit csinálunk Isztambulban?). Mikor mondtam törökül, hogy diák vagyok és Magyarországról jöttem, elkezdett mosolyogni és beszélgettünk mindenféléről (angolul), miközben a kollégája szegény Tonyt a rendőrautónak támasztva pakolta kifelé, zseblámpával átnézve a zsebeit és a pénztárcáját. Nem értettem őt miért, engem meg miért nem… talán pozitív diszkrimináció.  (A rendőrök aztán bepattantak a kocsiba és húztak tovább.)

Ezek alapján gondolom, hogy az átlagosnál jobban szeretnek minket.